Kb. félórája kapcsoltam be a gépet, annak reményében, hogy a bookline-on egy jó kis listát összeállítok (sok könyv kevés pénzért), mert a maradék ösztöndíjam el akar fogyni (és alkoholra már eleget költöttem. Azt hiszem...?). Csakhogy ilyen az ember, és egyből féjszbukra léptem fel, onnan meg egy kislány blogjára, és eltöltöttem az időt - szóval fele időt nézegettem az "igényes" (angolból átvéve, pejoratív értelemben) bejegyzéseket, majd fele időt gondolkodtam azon, hogy valójában mindent azért csinálunk, hogy másnak megmutassuk, avagy, hogy szeressenek (tiszteljenek, felnézzenek ránk, irigyeljenek, stb.). Nem értem az ilyen és ehhez hasonló embereket - több tíz olyan bloggert ismerek, aki teletömi oldalát képekkel, videókkal, dalokkal, idézetekkel - minek? Az információgyűjtés folyamata, ami feltehetőleg végtelen és tartós dolog, nem publikus, legalábbis nem kéne az legyen - azaz, senkit nem érdekel, hogy ki-mit-miért olvas, néz, lát, hall. Miért? Mert nagyon kevés őszinteség van ezekben a teregetésekben - egy-egy utalás helyénvaló, tudom, az is jól esik mindenkinek, ha műveltnek tartják (habár ezt virtuálisan nem olyan nehéz elérni, ezt nem is kell részleteznem). De hónapokon keresztül közegekben közölni? Nem unalmas, nem fárasztó, nem fölösleges? Ráadásul ezek azok az emberek, akik szép fotókat osztanak meg még szebb modellekről és egyéb állatfajtákról, anélkül, hogy maguk bármiféle változást vinnének pl. saját öltözködési szokásaikba. Vagy: mindeféle (underground vagy éppen mainstream) zenekarról áradoznak, de pl. nem utaznának el egy közeli városba, hogy egy helyi banda korszerű muzsikáját meghallgassák. Ezek azok az emberek, akik azért olvasnak vaskos könyveket, hogy aztán self-timerrel fotó készítsenek az olvasás (amúgy meghitt és személyes, mondom én) pillanatairól, persze csakis a féjszbukos nagyérdemű számára. Ezek azok az emberek, akik filmkultúrájukra büszkék - a repertoár ez esetben idei, max. tavalyi, de semmiképp sem klasszikusnak számító romkomokból épül fel, és köszönőviszonyban sincs az európai vagy ázsiai filmekkel. Rendben - elitista, kritikus sznob vagyok, rendben. De ezekben a dolgokban biztos vagyok. Tudom, hogy ezek az emberek nem azért vezetnek online olvasónaplót, mert valójában rögzíteni akarják olvasmányélményeiket, hanem mert mediatizálni, azaz virtuálisan fitogtatni akarják újonnan szerzett tudásukat, mely, ezek szerint, blogok nélkül csupán személyes javat képezne, az meg minek... Mindent a köznek!
***
Ezek az emberek virtuálisan arról hápognak, hogy kávécigi milyenfasza, de reggel nem kávéznak, dohányt még álmukban sem szívtak. Erotikus képeket és szerelmes sorokat osztanak meg, a romantikára hivatkozva, de jórészük még a huszadik év környékén is szűz. Esterházyról beszélnek, meg Esterházy nőiről, de sosem tartottak szeretőt vagy voltak szeretők. Túl sok mocsok van ebben az ámításban - mi az, amit valóban önmagáért tesz az ember?
***
Egyesek sokszor, nyomatékosan ejtik ki, Kolozsvár, vagy Pest, és hatást, varázslatot várnak, próbálnak ráerőszakolni ezekre a szavakra. Kolozsvár valójában egy szó, és a szó, ha tartalom (jelentés) nélküli, ritkán bír varázserővel. Kolozsvárról ne áradozzon olyan valaki, aki naponta elsétál az egyetemig és vissza, oszt kezicsókolom. A varázslattól, nyilván, félünk. De a félelem ezerszer jobb, mint egy ál-bátorság.
***
