Más blogokról

Kb. félórája kapcsoltam be a gépet, annak reményében, hogy a bookline-on egy jó kis listát összeállítok (sok könyv kevés pénzért), mert a maradék ösztöndíjam el akar fogyni (és alkoholra már eleget költöttem. Azt hiszem...?). Csakhogy ilyen az ember, és egyből féjszbukra léptem fel, onnan meg egy kislány blogjára, és eltöltöttem az időt - szóval fele időt nézegettem az "igényes" (angolból átvéve, pejoratív értelemben) bejegyzéseket, majd fele időt gondolkodtam azon, hogy valójában mindent azért csinálunk, hogy másnak megmutassuk, avagy, hogy szeressenek (tiszteljenek, felnézzenek ránk, irigyeljenek, stb.). Nem értem az ilyen és ehhez hasonló embereket - több tíz olyan bloggert ismerek, aki teletömi oldalát képekkel, videókkal, dalokkal, idézetekkel - minek? Az információgyűjtés folyamata, ami feltehetőleg végtelen és tartós dolog, nem publikus, legalábbis nem kéne az legyen - azaz, senkit nem érdekel, hogy ki-mit-miért olvas, néz, lát, hall. Miért? Mert nagyon kevés őszinteség van ezekben a teregetésekben - egy-egy utalás helyénvaló, tudom, az is jól esik mindenkinek, ha műveltnek tartják (habár ezt virtuálisan nem olyan nehéz elérni, ezt nem is kell részleteznem). De hónapokon keresztül közegekben közölni? Nem unalmas, nem fárasztó, nem fölösleges? Ráadásul ezek azok az emberek, akik szép fotókat osztanak meg még szebb modellekről és egyéb állatfajtákról, anélkül, hogy maguk bármiféle változást vinnének pl. saját öltözködési szokásaikba. Vagy: mindeféle (underground vagy éppen mainstream) zenekarról áradoznak, de pl. nem utaznának el egy közeli városba, hogy egy helyi banda korszerű muzsikáját meghallgassák. Ezek azok az emberek, akik azért olvasnak vaskos könyveket, hogy aztán self-timerrel fotó készítsenek az olvasás (amúgy meghitt és személyes, mondom én) pillanatairól, persze csakis a féjszbukos nagyérdemű számára. Ezek azok az emberek, akik filmkultúrájukra büszkék -  a repertoár ez esetben idei, max. tavalyi, de semmiképp sem klasszikusnak számító romkomokból épül fel, és köszönőviszonyban sincs az európai vagy ázsiai filmekkel. Rendben - elitista, kritikus sznob vagyok, rendben. De ezekben a dolgokban biztos vagyok. Tudom, hogy ezek az emberek nem azért vezetnek online olvasónaplót, mert valójában rögzíteni akarják olvasmányélményeiket, hanem mert mediatizálni, azaz virtuálisan fitogtatni akarják újonnan szerzett tudásukat, mely, ezek szerint, blogok nélkül csupán személyes javat képezne, az meg minek... Mindent a köznek!

***

Ezek az emberek virtuálisan arról hápognak, hogy kávécigi milyenfasza, de reggel nem kávéznak, dohányt még álmukban sem szívtak. Erotikus képeket és szerelmes sorokat osztanak meg, a romantikára hivatkozva, de jórészük még a huszadik év környékén is szűz. Esterházyról beszélnek, meg Esterházy nőiről, de sosem tartottak szeretőt vagy voltak szeretők. Túl sok mocsok van ebben az ámításban - mi az, amit valóban önmagáért tesz az ember?

***

Egyesek sokszor, nyomatékosan ejtik ki, Kolozsvár, vagy Pest, és hatást, varázslatot várnak, próbálnak ráerőszakolni ezekre a szavakra. Kolozsvár valójában egy szó, és a szó, ha tartalom (jelentés) nélküli, ritkán bír varázserővel. Kolozsvárról ne áradozzon olyan valaki, aki naponta elsétál az egyetemig és vissza, oszt kezicsókolom. A varázslattól, nyilván, félünk. De a félelem ezerszer jobb, mint egy ál-bátorság.

***

Egy napló margójára

Befejeztem az utolsó Márai-naplót (1984-1989). Ez nem azt jelenti, hogy az azelőttiket mind olvastam, néhány részletet csak, meg egy pár alapművet. Féltem belegabalyodni, elindulni felé, mert ez nem egyhetes románc, mint például Jelinek (aki most annyira, de annyira jelentéktelennek tűnik), hanem valami hosszútávú, szép kapcsolat. És most jön, hogy mindent vegyek elő, és ától zettig átnyálazzam a lapokat, a könyveket, arról a bizonyos polcról. Olyanokra gondolok, mint Esterházy, Koszti, Nádas vagy éppen Kertész (rá kellett vegyenek), meg Csáth, Csáth,... Most jó ez, értem, hogy nagy, és értem, hogy jó, sokan elbújhatnak mögötte. Jön, hogy vegyek vastag noteszeket, és jegyezzek, és ne csak a fejemben legyen meg minden. Ha felütöm a jelenlegi privát naplót, egy idétlen tizenkilencéves lányka szerelmi (?) panaszait, kalandjait, ábrándjait olvasom. Szánalmas, hogy erről szól(na) az élet(em). Ki kell fejleszteni azt a megfigyelőképességet, minden nap írni, jegyezni, gondolkodni - érezni még mindig hülyeség, mondom én. Néha kell, mert valami színt hoz, de valójában semmi értelme.

A kilencedikes naplóm meg tele van álmokkal és beszámolókkal. Volt egy periódus, hogy gondolkoztam a szinin (kb. egy hónap, ez természetes kixcsaj-jelenség, kb. mint a fotózós-gitározós periódus), és arról írtam, hogy Zellweger vagy Cruz szerepeit játszanám, mert velük sok mindent láttam, és tetszett. Atyaég, azért jó, hogy a fejünk lágyabbik része folyamatosan, ütemesen benő és egyszer csak megszilárdul. Most nem arról van szó, hogy kikacagom az akkori énem - talán egy kicsit. Nagyon sok minden változott, bennem-rajtam-körülöttem, szeretnivaló fejlődés-haladás az ideális (mely maga is változó) felé. Milyen napokat jegyezzek le, milyen perceket milyen emberekkel?

(Vannak sebek, kívül-belül, felére emlékszem, fele idegen, de mind az enyém)

Ma olyan történt, ami öt éve nem. Megijedtem, ez az igazság. Egy másodperc valahol "máshol", furcsa és félelmetes, mégis fel akarjuk idézni, fel akarom idézni, rögzíteni akarom. Ugyanakkor szánalom és szégyen magam iránt, hogy ilyen földi tudok lenni. Kiráz a hideg a ma reggeltől, brr. Talán a mai napot nem rögzítjük, talán a tegnapit? Vannak emberek, nők meg férfiak, akik nagyon fontos szerepet játszanak az életemben. Csak nehéz beismerni, bevallani, rámutatni, hogy igen, ő pl. az (most nem egy konkrét személyről van szó, csak általában). Szóval kell idő, amíg felvállalom, hogy XY egy olyan ember, aki most már az életemben van és látszólag marad is, jó is meg rossz is, de valahogy helyet szerzett - helyet adtam. Került hely. 

Hm... Ilyenkor utolér a hála. Egyelőre marad a színház és az irodalom, egyelőre nem is kérek többet. Nyugalom tölt el, hetek óta, nem aggódom amiatt, hogy nincs tökéletes társ, nem aggaszt az egyedüllét (egyedülállóság, inkább). Csak hajszolom az élményeket, képeket, szavakat, hangokat, ízeket - most erről szól az életem, nem gyertyafényes szerelemről. Minden a maga idején.

A pünkösdi macska

avagy miért nem működik semmi úgy, ahogy elképzeljük?

Megvolt a nagy ábránd, fekete, jobb melső lábán, a talpán egy kevés fehérrel. Nagyon szép volt és szeretnivaló, és szerettem is és ő is engem, eh... Aztán meg csak nem, nem lehet, nőjj fel, gondolkozz, gondolkozz logikusan, rakd össze a darabokat, lásd át az egészet. Macska ágyban, hajban, nyakon, polcon, szekrényen, szekrényben, mindehol. Kutya ugat, pénz beszél, de most csak a kutya rész érvényes. Ilyen ez, vannak rossz választások, amik fájnak, mert néha el kell válni ideje előtt. Félni a varázslattól, Artaud, félni. Szép, jó, igaz, ennyi. Sírtam kicsit, és még fogok, a dorombolásnál nincs kellemesebb hang a világon...


De nézzük a dolgok jó oldalát! Vakáció van, nyár (habár ebben még nem vagyok biztos) és ööö... na igen. Otthon, édes otthon - mármint itthon. TOMBOL a város. Marosvásárhely, a szívünk csücske. Tutunesték tutun nélkül, nosztalgiák egy idegen múltról. A Bartók utcát utálom - sok a kocsi, és kövér diszkóslányok járkálnal "slápban", a színháztér szét van bombázva megint, veszélyes dolog a kultúra. Főleg most, hogy... Érdekes lesz, várjuk az őszi bemutatókat, vagy nem. Olyan alacsonyan van minden, makettváros, makettváros, össze vannak nyomva az épületek, az emberek, minden. Tudom, nem hely kell, hanem társ a bulihoz. Van az úgy, hogy üres napok vannak, üres kalóriák, üres beszélgetések, k.va nagy üresség mindenhol. Titkolni, szőnyeg alá söpörni lehet - egy ideig. Miért van ez így minden alkalommal? Felülni egy vonatra, és menni, menni...

Nahát...

Van valami a levegőben - ezeken az esős (nyári?) napokon feltámad az emberben a... valami. És megint, megint egy blog, nem elhanyagolandó, becsben tartott és minden áron védelmezett kicsi buba, akire most akkor vigyázni kell. Saját szabályzat: ne panaszkodj, ne személyeskedj, ne politizálj, ne írd le percről percre a napod és ne unj bele. Az utolsó a legnehezebb, talán.

Ilyen ez a nap. A szomszédos fogorvos bácsi reggel korán fúrta a falat (nem egymaga), nagy fejzúgás közepette felkeni, s arra rájönni, hogy ismét október van. Ma mindenféle felismerések napja. Pl. hogy Björk hangját mindenhol-mindenkor megismerem, még ha nem is hallom. Jelineket olvasok, erről később fogok írni egy egész bejegyzést. Arról, hogy miért kap irodalmi Nobel-t az ember, főleg, ha nő, s miért van az, hogy férfiak erotikus írásai valóban erotikusak, míg a női ripacskodás általában egysíkú és szürke, se nem provokatív, se nem rendhagyó, csak szemforgatáshoz alapanyag.

Ami viszont nem történhet meg - visszatérni a zacskósplikkestreiinunu kávéhoz. Milyen lesz ez a nyár? Tavaly ilyenkor érettségi volt, meg miegymás, s kb. ilyenkor indult el a beablogja, ami mára, köszöni szépen, halott. Már a gondolat is lefáraszt, hogy egy kvázi-beszámolót kéne írjak (csak úgy, magamnak) arról, hogy hogyan telt el az elsőév - az első év Kolozsváron. A fontos dolgok belül történnek, kacc-kacc. Kifejezésre csak a salak jut, ezt hívjuk manapság művészetnek.

No de bizonyítsuk be, hogy Vásárhelyen is pezseg-forr a vér s az élet!