Befejeztem az utolsó Márai-naplót (1984-1989). Ez nem azt jelenti, hogy az azelőttiket mind olvastam, néhány részletet csak, meg egy pár alapművet. Féltem belegabalyodni, elindulni felé, mert ez nem egyhetes románc, mint például Jelinek (aki most annyira, de annyira jelentéktelennek tűnik), hanem valami hosszútávú, szép kapcsolat. És most jön, hogy mindent vegyek elő, és ától zettig átnyálazzam a lapokat, a könyveket, arról a bizonyos polcról. Olyanokra gondolok, mint Esterházy, Koszti, Nádas vagy éppen Kertész (rá kellett vegyenek), meg Csáth, Csáth,... Most jó ez, értem, hogy nagy, és értem, hogy jó, sokan elbújhatnak mögötte. Jön, hogy vegyek vastag noteszeket, és jegyezzek, és ne csak a fejemben legyen meg minden. Ha felütöm a jelenlegi privát naplót, egy idétlen tizenkilencéves lányka szerelmi (?) panaszait, kalandjait, ábrándjait olvasom. Szánalmas, hogy erről szól(na) az élet(em). Ki kell fejleszteni azt a megfigyelőképességet, minden nap írni, jegyezni, gondolkodni - érezni még mindig hülyeség, mondom én. Néha kell, mert valami színt hoz, de valójában semmi értelme.
A kilencedikes naplóm meg tele van álmokkal és beszámolókkal. Volt egy periódus, hogy gondolkoztam a szinin (kb. egy hónap, ez természetes kixcsaj-jelenség, kb. mint a fotózós-gitározós periódus), és arról írtam, hogy Zellweger vagy Cruz szerepeit játszanám, mert velük sok mindent láttam, és tetszett. Atyaég, azért jó, hogy a fejünk lágyabbik része folyamatosan, ütemesen benő és egyszer csak megszilárdul. Most nem arról van szó, hogy kikacagom az akkori énem - talán egy kicsit. Nagyon sok minden változott, bennem-rajtam-körülöttem, szeretnivaló fejlődés-haladás az ideális (mely maga is változó) felé. Milyen napokat jegyezzek le, milyen perceket milyen emberekkel?
(Vannak sebek, kívül-belül, felére emlékszem, fele idegen, de mind az enyém)
Ma olyan történt, ami öt éve nem. Megijedtem, ez az igazság. Egy másodperc valahol "máshol", furcsa és félelmetes, mégis fel akarjuk idézni, fel akarom idézni, rögzíteni akarom. Ugyanakkor szánalom és szégyen magam iránt, hogy ilyen földi tudok lenni. Kiráz a hideg a ma reggeltől, brr. Talán a mai napot nem rögzítjük, talán a tegnapit? Vannak emberek, nők meg férfiak, akik nagyon fontos szerepet játszanak az életemben. Csak nehéz beismerni, bevallani, rámutatni, hogy igen, ő pl. az (most nem egy konkrét személyről van szó, csak általában). Szóval kell idő, amíg felvállalom, hogy XY egy olyan ember, aki most már az életemben van és látszólag marad is, jó is meg rossz is, de valahogy helyet szerzett - helyet adtam. Került hely.
Hm... Ilyenkor utolér a hála. Egyelőre marad a színház és az irodalom, egyelőre nem is kérek többet. Nyugalom tölt el, hetek óta, nem aggódom amiatt, hogy nincs tökéletes társ, nem aggaszt az egyedüllét (egyedülállóság, inkább). Csak hajszolom az élményeket, képeket, szavakat, hangokat, ízeket - most erről szól az életem, nem gyertyafényes szerelemről. Minden a maga idején.
